A XXI. SZÁZADI RABSZOLGASÁG?

 A XXI. századi rabszolgák egyik fontos ismérve, hogy korlátlanul szabad embernek érzik magukat. Nincs szükségük kötöttségekre, „régimódi szabályokra”, mert hitük szerint, azok korlátoznak. Eközben, a korlátlan szabadság jegyében, üveggyöngyökért adnak oda mindent. No persze, be kell látnunk, ezek az üveggyöngyök már nem olyan egyszerű színes, áttetszően csillogó kis üveggolyók, mint amik hajdan az indiánokkal szemben olyan”jól bejöttek”. Nemcsak színváltó, de alakváltó, igazi XXI. századi üveggyöngyök.
Nem is kézből-kézbe járnak, mint régen, hanem pályára állítják, és szórják a célközönség felé, s a gyöngyök rátapadnak az óvatlan célszemélyek nyitott tekintetére, amitől aztán egészen más fényben tűnik fel minden: fogyassz…fogyassz…fogyassz, hogy számíts…ilyen autóra, ilyen TV-re, ilyen ruhára, ilyen kozmetikumra stb-re van szükséged, hogy VALAKI lehess. Aztán a célszemélyek jó része el is hiszi, hogy így igaz, s ők is így ítélik meg embertársaikat: vagyontárgyaik alapján. Nem számít, ki milyen ember, embernek lehet-e még nevezni egyáltalán, csak a felszín, a külsőség számít, hogy megfeleljen az elvárásnak „trendi” legyen bármi áron. ÉN vagyok, ÉN SZÁMÍTOK. Aki nálam szakadtabb, kiszolgáltatottabb, arra rátaposok, bele is rúgok, ha kell, hogy ÉN feljebb jussak. Aki csillogóbb, „trendibb”, arra felnézek. Előtte meghajolok. Nem számít, hogyan érte el mindazt, amitől SZÁMÍT, milyen úton jutott „fel”, Ő ÜGYES. Ő VALAKI. Ez a világ rendje: egyre többet, nagyobbat, tarkábbat kell kifelé mutatni. Fel sem tűnik, hogy ez a versenyszerűen kifelé mutatott csillogó felszín egyre nagyobb ürességet takar – ha még takar…
Pattognak, áradnak a XXI. századi üveggyöngyök újabb és újabb kihívást jelentő vagyontárgyak, tetszetős holmik formájában, melyek megszerzése boldogságot, elégedettséget ígér, valami mégis hiányzik.
Valami, amit nem kínál a tudatipar. Ami a sajátunk, de nincs idő meglátni, megérezni: hajtani kell, aki megáll, lemarad, s nem kevesen várnak a helyére. Ezt nem hagyhatja.  A XXI. századi rabszolgák ezen szívós csoportja részben, vagy egészben rabszolgatartóvá is válik, mert a korunkbeli rabszolgaság két csoportra oszlik: a fent említettekre, akik „vitték valamire”, és azokra, akik a puszta létért küzdenek. Sokan vannak, dolgoznak. Rengeteget dolgoznak, bármilyen feltétellel. Kénytelenek. Ha nem tetszik, nem kevesen várnak a helyükre. Ezt nem hagyhatják. Kényszeresen harcolnak egymás ellen, ugyanúgy, mint a felettük állók, és ha valaki a fokozottabb kiszolgáltatottság jeleit mutatja, nem segítőkezet, hanem rúgást kap a többiektől.
Feléjük is pattognak, özönlenek a XXI. századi üveggyöngyök, de csak az apróból választhatnak:kemény hitelre. A tudatipar szirénjei elhitetik velük, hogy ez az élet rendje. Kár is gondolkodni, így nem tűnik fel, hogy a szabadság jegyében egy tudattalan, formálható szürke massza tehetetlen, kiszolgáltatott kis részecskéiként vegetálnak.
Részletkérdés, hogy milyen díszletek között, mert valami hiányzik… Valami, amitől újra Embernek érezhetné magát, amitől a pénz, eszközzé devalválódik istenségéből, és a helyére kerül, mint a jó szívvel végzett munka mellékterméke, értéke, de nem legfőbb érték. Legfőbb érték az ember lehetne, azzal, amit nyújtani tud, ha kitörli a szemébe tapadt XXI. századi üveggyöngyöket, és újra lát, és füle is képes meghallani az Igazság hangját, amit a tudatipar szirénjeinek csábító, kábító hangja sem tudna már elfedni, s nem tűnne mellette valami kibírhatatlan, durva, utópisztikus zajnak számukra: Isten, Haza, Család, Morál, SZOLIDARITÁS, Szeretet, Felelősség.
Ne azért küzdjünk, hogy mindenáron hitünk legyen és teljesítsük napi imáinkat, hanem azért küzdjünk, hogy szeretetben éljünk, a rabszolgaság terheitől megszabadulva, mert csak ezután és ekkor látjuk meg a Hit igazán nagy fényét és erejét!

"A harmadik"

2011 a család éve lesz.
Most pedig beleléptünk az adventi időszakban. A várakozás, a szeretet időszakába.
Mi a közös az első két mondat között? Hogy mind a kettő a családról szól. :-)

Család? Szeretet? Elfogadás? Párkapcsolat? Manapság értjük, hogy mit jelentenek ezek a szavak?

Vannak olyan nehéz pillanatok, amikor sokszor úgy érezzük, nem szeretnek már minket, vagy amikor úgy érezzük, nem tudunk, nem akarunk már többé társunkkal élni. Az igazi szeretet ilyenkor kap esélyt, hogy megmutassa magát. Könnyű akkor, amikor Ő is szeret téged, olyankor a szeretet "megy magától". A nehéz időkben dönteni kell társad mellett, és feltétel nélkül szeretned Őt.

Sajnos mai világunkban nehéz kitartani kimondott szavaink mellett, és sokan még esküjüket is megszegik. Nem is olyan régen az emberek még vágytak a mesékből megismert történetekre, amikor a királyfi elindul, hogy feleséget keressen magának, és végül meg is találja. A vágy ma már csak a mesék végére vonatkozik: ... és boldogan éltek, míg meg nem haltak. Könnyen elfelejtjük a mese egészének lényegét, hogy a boldogságért mennyi nehézségen kell átvergődni, mennyi sárkánnyal kell megküzdeni.

Ma sokan feladják, vagy el sem kezdik a küzdelmet. Azt gondolják, szerencsét próbálnak máshol, másnál, hátha ott meglelik a békét, a boldogságot. Elhagyják a biztonságos otthont, kettőre zárják maguk mögött az ajtót, a kulcsot pedig kútba dobják, nehogy visszamehessenek. Majd nekiállnak gyémántot keresni mindenfelé, idegenben, és eszükbe sem jut, hogy az oly nagyon áhított gyémánt ott volt otthonukban, csak ott nem keresték, vagy keresték, de nem jó helyen. Pedig a gyémánt ott van minden felelősen, felkészülten kötött házasságban.

Nehéz lenne bárkit is hibáztatni. Napjainkban a celebek irányítják sokak gondolkodását. Olyan értékrend nélküliséget sugárzó emberek, akik a szabadság oltalmazó korlátjait miszlikbe fűrészelik, és a szabadosságot hirdetik helyette szavaikkal és tetteikkel. Hogyan legyen hűséges házastárs valaki, ha még vezető politikusaink is azt hirdetik, hogy az öregecskedő feleségeket cseréljük le?

Nehéz. Nehéz észrevenni a világ zajában, ha egy-egy apró fogaskerék nyikorogni kezd. Sokszor csak akkor ébredünk rá, hogy baj van a gépezetben, amikor már törnek, potyognak a fogaskerekek. Azt hisszük, egy pillanat alatt tönkre ment házasságunk. Nem ment tönkre, csak nem biztos, hogy tudjuk működtetni. Repülőt sem tudnék vezetni, de nem azért mert elromlott, hanem azért, mert nem tudom működtetni. Figyelnünk kell az apró jelekre, az apró nyikorgó hangokra. De még a törött fogaskerekek is cserélhetők.

Túrmezei Erzsébet:  A harmadik

Valamit kérnek tőled.
Megtenni nem kötelesség.
Mást mond a jog,
mást súg az ész.
Valami mégis azt kívánja: Nézd,
tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet. 

Messzire mentél.
Fáradt vagy. Léptél százat.
Valakiért mégegyet kellene.
De tested, véred lázad.
Majd máskor! – nyugtat meg az ész.
És a jog józanságra int.
De egy szelíd hang azt súgja megint:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet. 

Valakin segíthetnél.
Joga nincs hozzá. Nem érdemli meg.
Tán összetörte a szíved.
Az ész is azt súgja: Minek?
De Krisztus nyomorog benne.
És a szelíd hang halkan újra kérlel:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet! 

Ó, ha a harmadik
egyszer első lehetne,
és diktálhatna, vonhatna, vihetne!
Lehet, elégnél hamar.
Valóban esztelenség volna.
De a szíved békességről dalolna,
s míg elveszítenéd,
bizony megtalálnád az életet!
Bízd rá magad arra a harmadikra!
Mert az a szeretet. 

Meg szeretnéd menteni a házasságodat? Rajta! Ne add fel! Egy próbát biztosan megér.

Főleg most, a szeretet ünnepének közeledtével és a 2011-es család évében!

Ajánlok egy filmet figyelmetekbe:
Több helyen is hivatkozom ezeken az oldalakon a Fireproof (Tűzálló)  című filmre, de egyik oldalon sem szól annyira valakihez, mint itt és most hozzád. A film utat mutat és kedvet csinál ahhoz, hogy elkezdj feltétel nélkül szeretni. Ne gondold, hogy "az csak egy film!"
Film, online nézhető (kattint ide)

Életem és Határai 9.: szeretet-család

Sziasztok,
a holnapi előadáson a következő történetet fogjuk elemezni. Miért fontos, hogy kűzdjünk egymásért. Remélem megnéztétek az ESKÜ c. filmet?! :-)

Nő: Hát...hogyan is kezdődött... Hosszas udvarlás volt. Rózsacsokrok hada. Mozik, színházak, éttermek. Hosszas séták, nagy beszélgetések, és valahogy belopta magát a szívembe. Alig néhány hónap alatt.
Azon vettem észre magam, hogy kezd hiányozni. Hiányoznak a szavai, a mosolya, és nem tagadom, a simogatása is.
Beleszerettem. Beleszerettem a nagy bolondozásokba, kőhajigálásokba a Duna parton.
Beleszerettem a szép színházi estékbe. A gyertyafényes vacsorákba, a csillagfényes, tücsökzenés nyáresti sétákba. Szóval, beleszerettem a férfibe, aki csak nekem és csak értem........

Férfi:
Hát hogyan is kezdődött.... Hosszas udvarlás volt. Reménykedtem, hogy észre vesz egyszer. Kedveskedtem. Küldtem a rózsacsokrokat. Reménykedtem a sok csalódás után, hogy „hátha”. És nagyon reménykedtem, hogy elfogadja a mozi vagy színházjegyet. Először elutasító volt, de egy napon mégis eljött!  Ugrálni szerettem volna a boldogságtól!
Egész műsor alatt, csak a „hogyan továbbra” tudtam gondolni. Gyertyafényes vacsora? De akkor nem gondol majd „úri ficsúrnak? Duna parti séta? Akkor meg csórónak nézek ki. Nem?
Színház után elindultunk az utcán. Tétován megpróbáltam megfogni a kezét, de nem hagyta. Elbizonytalanodtam. De nem búcsúzott, sétált mellettem. Akkor most mi van?- töprengtem.
Csak sétáltunk és beszélgettünk, mindenféléről. Lassan kiértünk a Duna partra és még mindig nem történt semmi. Próbáltam egyszerűen önmagam lenni. Néhány kavicsot fogtam és „kacsázva” kezdtem a vízre hajigálni. Mi is ezt játszottuk apával, kiáltott fel és kikapta kezemből a köveket. Nagyot játszottunk így felnőtten. És akkor beleszerettem. Beleszerettem a csodálatos játékába, szemébe, testébe, amit a kőhajítás nagyon kihangsúlyozott, és a lelkébe is, ami valahol hasonló volt az enyémhez. Szóval beleszerettem a nőbe, aki nekem létezik e földön.

Nő: 

Hát...megtörtént. És gyönyörű volt. Felmentem hozzá. Kellemes zene és az illatok... Mint Kleopátra fürdőjében. Átadtam magam az érzésnek és a hangulatnak.  Csodálatos volt. Most végre nem tudtam másra gondolni közben. Csak ő birtokolt. Éreztem a szemét a mondatait, és a sétákban érzett szerelmet. Őt éreztem egész lényemben.

Férfi:
Hát...megtörtént. És gyönyörű volt.  Feljött hozzám végre. Sokat gondolkodtam milyen zene is kellene? Sokat rohangáltam az illatozó szálért. Végre az enyém lett. Csodálatos volt. Még senkit nem éreztem ennyire enyémnek! Ő az! Ő az enyém! Most már senki másé nem lehet!!

Nő:
Férjhez mentem. Először sok izgalom volt vele. Ruhapróbák. A krinolin még csak rendben,de a kesztyű és a cipő mindig gond volt.  A fehér cipő mindig nagy a fehér kesztyű mindig kicsi volt. Végül minden összejött. „Gyönyörű” voltam. Férjhez mentem.

Férfi:
Hozzám jött. És nem máshoz! „Megnyertem a főnyereményt” ezt a drága csodát, Őt!
A szmokingom hátuljával volt egy kis gond, de mi ez ahhoz, hogy Ő AZ ENYÉM?
Anyák hada, barátok poharai....”túléltük”. Kicsi garzon igaz, de csak a miénk!
Nászéjszaka. „Fáradt vagyok drága! Tudod a mai nap...” Megértettem.

Nő:
Végül is a nászéjszakán nem voltunk együtt. Pedig jól esett volna ha „csak úgy” átölel. De nem. Viszont villásreggelire ébredtem. Az asztalnál megbeszéltük terveinket. Szekrények, ablaküveg, fűmag, stb Próbáltam rávenni egy „szokásos” összebújós sétára, de fáradt volt az esküvői tegnap után. Megértettem.

Férfi:
Az esküvőn a barátokkal kicsit becsíptünk. Örültem, ha eltalálom az ágyat! Ő kicsit próbálkozott, de nem értett meg, csak mikor álomba zuhantam. Próbáltam kompenzálni egy villás reggelivel és elmondani mi is a család jövője. Ő erre sétálni akart. Soha semmit nem lehet megbeszélni??

Nő:
A „barátok” azóta is feltűnnek. Kedvesek, jópofák, de a vége mindig a kártya a foci, de leginkább a pia! Én próbálok kedves lenni, de sokszor nem sikerül!! Legtöbbször elmegyek aludni.

Férfi:
Nem viseli szívesen már a barátaimat sem. Mi jöhet még? Zárdában éljek?
Ez a nő nem tud engem elfogadni? De hát én ez vagyok! És ilyenek a barátaim. Sajnálom!

Nő:
Nem volna semmi bajom, ha normális barátai volnának!
Színházba járhatnánk, beszélgethetnénk, de csak söröznek, meccseket néznek, poénkodnak..
És észre sem veszi, hogy gyermeket várok.

Férfi:
Még hogy a színház! Nincs egy rendes öltönyöm. És ha lenne is csak fuldokolnék benne. Akkor hol itt a műélvezet?? Persze ő flancolna a barátnői előtt: „Tudjátok....mi színházba járunk!” Minek ez a flanc? Egy jó meccs többet ér, mint az a művészi nyikorgás!!
Gyermeket meg nem csak úgy várunk! Azt meg kell tervezni! Nem mindegy mikor ideális!!
De ő erre képtelen....

Nő:
Persze ő mindig megtervezi az életünket. Mi mikor „ideális”...még a gyerek is! Pedig a gyerek csak meg szeretne születni, ha már megfogant!
Flanc? Mi a fene flanc itt? Az hogy szeretnék néha normálisan kinézni? Nő lenni? És nem háztartási robotgép?? Ez „flanc”??

Férfi:
Na persze! Szeretne nő lenni! Mindenkit magába habarítani, mi? Na ezt nem játszuk!
Nekem esküdött hűséget, akkor tartsa is be!!  Nekem pedig így is tetszik, flanc nélkül!
Fínom vacsora, mikor hazaérek, aztán az ágyikó! Bár mostanában olyan húzódozó!
Talán jobb is lenne kiköltöznöm a kisszobába!

Nő:
Most meg kiköltözik a kisszobába. Miért? Olyan elviselhetetlen vagyok, hogy csak egy kis gyengédségre vágyom? Persze, néha nagy a szám, tudom, de hát, amikor mindenért meg kell harcolni! A munkahelyen, a baba is megköveteli a magáét (reggeli hányások szédülések, az ebéd is csak félig megy le) és akkor még otthon sem kapok gyengédséget. Hiába harc az élet!

Férfi:
A reggeli hányásait nehezen viselem. Hallom még a kisszobából is. Mondtam én, hányszor, hogy vetesse el, de beszélhetek én neki!  Csak azzal a nagy szájával, a megdönthetetlen igazságaival tudnék mit kezdeni! Mert „mindig neki van igaza”, én inkább elhallgatok, mikor kifogynak az érvek, de ő bírja kifogyhatatlanul. Már a barátok is papucsnak hívnak!

Nő:
Viselje csak nehezen! Az ő gyereke is! És az összes többit mégiscsak én viselem!
Én főzök, ő megeszi és sablonos kis dolgokról beszélgetünk.  Ez egy család?
Számomra a CSALÁD csupa nagybetű. De vele...
Esténként sokszor úgy alszom el a nagy ágyban a „hitvesi” ágyban, hogy csupa könny a párnám.

Férfi:
Mikor fáradtan hazaérek az egésznapi rohanásból, persze, hogy jól esik egy finom vacsora.
De ettől csak nem dől össze a világ? És az asztalnál nyugodtan meg lehet beszélni a villanyszámlát, a biztosítást, meg ilyesmit. Valamikor ezt is meg kell beszélni!
Ő meg mindig a saját kicsinyes problémáival jön elö. Tudott-e ma ebédelni és ha nem miért nem, mit mondott a főnöknője, stb
Vannak ennél nagyobb gondok is a világban, nem?
Aztán megyek a díványra a kisszobában. Olvasgatok, gondolkodom, de mindig csak arra jutok, mennyivel szebb lenne egymást átölelve elaludni, mint régen! De vele...

ÉS EZEN AZ ÉJSZAKÁN ÁTSUHANT FELETTÜK ISTEN UJJA!

Nő:
Reggel furcsa gondolatra ébredtem. Miért ne lehetnék én az első, a kezdeményező?
Mivel ez a gondolat nem hagyott nyugodni, kilopóztam a konyhába és sütöttem egy hagymás rántottát, amit ő szeret. Letettem az ajtaja elé és indultam dolgozni. Meglátjuk!

Férfi:
Furcsa hagymaszagra ébredtem. De amint beszippantottam egyből a rántotta jutott eszembe.
De jó volna....- gondoltam és elindultam az ajtó felé. Belebotlottam a rántottámba, a kedvenc tányéromban és még szinte gőzölgően. Ő már nem volt sehol, nem tudtam megköszönni.
Hazafelé furcsa kettős gondolatokkal lépkedtem. Egy virágüzlet kirakata lelassított. Mikor is vettem virágot utoljára Neki? Rózsacsokrot vettem és halkan belopózva letettem az éjjeliszekrényére. És - mintha mi sem történt volna - mentem vacsorázni. Megint csak közömbös dolgokról beszélgettünk.

Nő:
Hát hiába a férfi, az férfi. Közömbös témák, dögunalom. Kár volt a rántottáért. Talán ki is dobta. Ez mindenre képes! Mosogatás, gyors zuhany és szinte gépiesen mentem aludni.
Inkább az illat csapott meg először. Majd megláttam a csokrot. Szimpla egyszerű csokor volt, de RÓZSA, a kedvencem és szerelmünk hajnala. Nem tudtam mitévő legyek. Lefeküdtem és sírtam. De már nem keserűen.

Férfi:
Lehet, hogy a rózsa nem volt elég? Talán többet kellene tennem! De mit és hogyan?
Leoltottam a villanyt és fél éjszakán át gondolkodtam Mit is kellene tennem, mikor, hogyan, hogy újra társak és család lehessünk? Aztán eszembe jutott, mennyire csúfolnak is a barátok, és papucsnak neveznek. De elalvás előtt beláttam, hogy ez nem az ő életük, hanem az enyém, a miénk. Ők ebbe ne szóljanak bele!

Nő:
Megint korábban ébredtem. Bódult rózsaillatban. Újra csak a konyhába vettem az irányt és kentem két sonkás szendvicset. Halkan belopóztam és letettem az éjjeliszekrényére. Nem ébredt fel. Lezuhanyoztam és indultam dolgozni. Ekkor lépett ki a kisszobából nagy álmos szemekkel. „Köszönöm”- mondta és megcsókolta a kezem. Zavarba jöttem, és gyorsan kiléptem az ajtón.

Férfi:
Manapság nehezek az éjszakáim a gondolatokkal, gyötrődésekkel, megoldáskeresésekkel.
Már akkor fenn voltam, mikor behozta a tányért. De nem tudtam volna mit mondani. Amíg zuhanyozott, gondolkodtam, hogyan is köszönjem meg. Mikor meghallottam a kulcs csörgését, gyorsan kimentem és megcsókoltam a kezét. A finom illatos, selymes kis kezét.
Egész nap azon gondolkodtam, mit is kellene most lépnem, hisz rajtam a sor. Döntöttem. Színházjegy!

Nő:Egész úton mosolyogtam magamban. Milyen régen csókolta meg a kezem utoljára. És mindez két sonkás szendvicsért? Hmm.. Itt valami történik!
Este a szokásos dögunalom és a mosogatás után egy színházjegyet találtam az éjjeli szekrényemen. Igen. Itt valami történik! Igen elmegyek és „gyönyörű” leszek Neki!

Férfi:
Hát eljön. Mégiscsak eljön. Itt valami történik! Felvettem az egyetlen öltönyt, ami még rám jön és azt az embertelen nyakkendőt. Vagy fél órát álltam az előszobában, mire kilépett. És GYÖNYÖRŰ volt. A mosolya a fogai gyöngysorával. A szeme, a frizurája, a ruhája. Igen a ruhája, az a „flancos”, de gyönyörű. Igen, itt valami történik. Nem tudtam szólni sem, csak kinyitottam az ajtót és előre engedtem. Egész úton súlytalanul lépkedtem, a talajt sem éreztem lábam alatt. Csak azt, hogy ez a csoda, mellettem lépked, velem van!

Nő:
A színházban szép számmal megbámultak. De nem érdekelt. Ma NEKI akarok szép lenni. A kétórás fésülködés, smink, köröm, ruha ma csak neki szól! És a kedvenc illatát tettem magamra! Még sosem volt ilyen szótlan. Mint aki karót nyelt. Nem baj. Eldöntöttem, hogy ez az ő napja. Ma semmi nem lesz baj! Itt valami történik!

Férfi:
Azt sem tudom miről szólt a darab. Ott ültem mellette és remegtem. Beterített a csodás illata és lenyűgözött a szépsége. Itt valami történik!
A szünetben azt mondta: „Kedves! Nyugodtan vedd le a nyakkendőd, tudom, hogy szorít!”
Kedves. Így szólít újra. És arra is emlékszik, hogy mennyi bajom van a nyakkendővel! És milyen gyengéd a hangja. Hát...akkor....szeret! Még mindig szeret. Hogy én milyen hülye vagyok!

Nő:
Szegénykém! Úgy megsajnáltam, ahogy ott ült mellettem. Némán, bambán, remegve, mint egy szerelmes kisdiák. A szünetben mondtam is neki, hogy nyugodtan vegye le a nyakkendőjét. Tudom, mennyire utálja. Az meg, hogy szorít a cipőm meg húzódik és viszket a smink az arcomon, az most nem számít. Valamit valamiért! Hiszen....végül is ....szeretem! Igen szeretem ezt a kőhajigáló, nyakkendő miatt hisztiző, romantikázó, családfősködő, drága embert. Ha rántotta, hát rántotta. Bár a hagymaszagot utálom! Ha szendvics, hát szendvics. Ha szorító cipő és húzódó smink, akkor az. Mindennek ára van! Mért pont a szerelemnek ne lenne?

Férfi:
Biztosan észre vette a remegésemet. Olyan lehettem, mint egy szerelmes kisdiák. Sebaj.
Érte, miatta remegtem! És „kedvesnek” szólított újra! Itt valami történik! Vagy már meg is történt?
Egymást átkarolva sétáltunk, haza. Eszembe jutott egy jó kis romantikus séta és kőhajigálás ötlete, de ő csendesen megkért: „Inkább menjünk most haza Kedves!” Szó nélkül elfogadtam. És számomra is újdonságként hatolt belém a gondolat: „Biztosan fájhat már a lába ebben a cipőben és a ruha is szoros lehet a hasán” Most csak ő a fontos. Inkább lemondok a „romantikámról”, hiszen mindennek ára van. Mért pont a szerelemnek ne lenne?

Nő:
Biztosan szép lett volna az a séta, mint akkor szerelmünk hajnalán. De nekem már a picire is kell gondolnom. Nem is sejtette mit ért meg, de megértette. Olyan jól esett, hogy egymást átölelve ballagtunk haza. Ez már olyan...család   volt!
Hazaértünk. Sokáig álltunk egymást átölelve az előszobában, míg végre megcsókolt. Újra.

Férfi:
Persze, hogy megértettem. A világért se fárasztanám ki. Már csak a baba miatt is.
Talán mégis jobb lett volna a séta. Addig született volna valami ötletem. Így csak álltunk az előszobában és öleltük egymást. Éreztem az illatát, láttam gyöngysor mosolyát, és éreztem az elveszettnek hitt szerelmet is, ami most belőle áradt. Megcsókoltam. Újra.

Nő:
Aznap este visszaköltözött a hitvesi ágyba! És átölelt. Csak úgy átölelt. Olyan jó volt a vállán megpihenni. Egyikünk sem akart semmit. Egyszercsak éreztem, hogy kezdi felhúzni a hálóingemet. Kicsit megijedtem. Nem tudtam, hogy utasítsam vissza finoman. De csak a hasamra tette a kezét és adott egy puszit a homlokomra. Így pihentünk azután sokáig.

Férfi:
Visszaköltöztem a hitvesi ágyba. Átöleltem az én gyönyörű csodámat és hallgattam a lélegzetét a szívverését. És eszembe jutott a másik csoda. Kicsit felhúztam a hálóingét és a hasára tettem a kezem. Két élet dobogott az ujjaim alatt. A mi közös életeink. Kimondhatatlanul boldog voltam. Szólni sem tudtam, de nem is akartam.

Nő:
Apás szülés volt. És nem is könnyű. A szülő utak, ugyebár. Megszenvedtem érte.
Legalább feleannyit vérzett, mint én. Szorítottam és önkéntelenül karmoltam a kezét közben.
Karjaiban feküdtem. Ő szüntelenül beszélt hozzám, mikor mit. Nosztalgiázott, bíztatott, mesélt, nyugtatott.  Jó pár óra múlva világra jöttek a gyermekek. Mosdatás után együtt vehettük karunkra. Én nagyon fáradt voltam, ő nagyon büszke. Mikor visszakerültem a kórterembe, már ott ült és úgy sírt, mint a záporeső, az én kemény családfő, szerelmetes férjem. Fölém hajolt és átöleltük egymást. És ekkor megszületett valami, talán a legfontosabb, a CSALÁD!

Férfi:
Apás szülés volt. Igen. Én akartam így.  Karomban tartottam az én kincsinyeimet.
És meséltem neki mindent, ami eszembe jutott. Biztatgattam, nyugtattam. Törölgettem a homlokát. Közben véresre karmolta a kezem. „Mit élhetsz te most át drága kincsem” – gondoltam és szó nélkül tűrtem a karmolásokat. Jó pár óra múlva világra jött a gyermek. Mosdatás után együtt vehettük karunkra. Nagyon büszke voltam, amilyen csak egy apa lehet.
És aztán belegondoltam. Ezek a mi gyermekeiink. Szerelmünk gyümölcse. Mostmár nincs te meg én. Nincs önzés, nincs vita, csak mi vagyunk már így öten, egy összetartozó közeg a Világmindenségben, akik egymásnak mindig mindennél fontosabbak.
Mire visszahozták a kórterembe én már ott vártam és – oh Férfiúi büszkeség – sírtam.  Átöleltük egymást. És ekkor megszületett valami, talán a legfontosabb, a CSALÁD!

A 2011-es év a családok éve lesz. Tegyünk érte, hogy egybe maradjanak!!!

Életem és Határai - in Memorian - A beavatkozás előtti egy órát végig nevettük…

Ezt a történetet azoknak az embereknek ajánlom, akik azt mondják: "ha nem látom a tengert, nem hiszem el, hogy van". De ez az igaz történet megmutatja, hogy létezik a tenger, akkor is, ha csak a rádióban hallunk róla. 
A beavatkozás előtti egy órát édesanyámmal végig nevettük a régi történetkéinken. Annyira felvidámodott, hogy mosolyogva ment neki az orvosi beavatkozásnak. Az ajtóig kísértem és fogtam a kezét. Amikor az átfektetőbe gurították akkor annyit mondtam, hogy nem meghalni küldöm, hanem élni. Akkor már láttam, hogy már csak mint az egyik lehetőség van a gondolatai között a halál, és nem mint az egyetlen út. Az, hogy fontos az élni akarás jól tudom – ezért kitartottam. Amikor viszont bevitték, összetörtem. Imádkoztam a kórház kertjében a bezárt kápolna lépcsőjén. Láttam magam előtt a szívét dobogni és vigyáztam rá, hogy dobogjon tovább is. Nekünk kettőnknek egy lelkünk van és ezt el is mondtam neki.

Imáimban nagyapám jött el. Már korábban is járt "nálam". Valamiféle angyalként volt ott. Nem láttam tisztán csak valamit éreztem, hogy ott van. Azt a biztonságot, amit csak mellette éreztem, amikor gyerek voltam. Ott volt! Tudom, hogy ott volt. Nagyapámnak elmondtam, hogy ha édesanyámért eljött, még várjon, mert  még szeretném, ha maradna. Imádkozva sétáltam s vártam a beavatkozás végét. Ekkor már nem a kertben voltam, hanem valahogy visszajutottam az elkülönítőhöz vezető folyosóra. Egyetlen mondat volt a fülemben amit monotonon újra meg újra ismételgettem édesanyámnak:

„Őrzöm a meleg szívedet.”
 
Őr voltam aki senkit se engedett ki a szobából Tűzfal, amely őrt állt egy idős emberért, akinek annyi élniakarása volt. Megköszöntem neki, hogy az édesanyám volt. Elbúcsúztam tőle.
Túl nagy volt az űr. Kettesével szedtem a lépcsőt visszafelé és beleszaladtam Kápolnába. 
MÁR KINT VAN?! ÚRISTEN - MÁR VÉGE? Hiszen csak most tolták be! Ennyi egy élet?????

Már csak arra emlékszem, hogy a Kápolna előtt álltam, amikor megjelentek barátaim. Azok a barátaim, akikkel együtt járok beteglátogatásokra. S megjelent "véletlenül" leklivezetőm is. S megjelent a lelki testvére óm is, aki nem tudott fizikailag ott lenni, csak a szívemben éreztem, hogy velem van, s ő általa velem van családja is. Hallották a  történteket és telefonon értesítették egymást, hogy 15 órakor találkozzanak a Kápolnánál, hogy imádkozzanak Istenhez egy olyan emberért, aki barátjuknak a fényt jelentette. 15 órakor a kápolnában elhangzottak azok a ferences énekek, amik a reményt, az elengedést és a szeretetet jelentik a szívnek.
Egyszer csak egy hang szólított meg: - minek vagy itt, s nem azzal, akinek az életed köszönheted. Kiszaladtam a Kápolnából s édesanyám ágyához futottam. De üres volt...

Kiszaladtam a folyosóra, ahol felém jött az orvosa. Eléálltam.
- Túlélte?
- Hát persze, de ez csoda - szólt a válasz.
Rohantam, futottam a kihalt folyósokon keresztül, hogy ott legyek, amikor kitolják az intenzívre. Álltam orromat az ajtó kerek hajóablakra nyomva, hogy lássam, amikor jön. Hiszen olyan régen volt, hogy egy orvos azt mondta nekem: sikerült.
Nem a magány és a szomorúság jött utána. Már a telefon a fülemen volt, hogy tudja, meg testvérem és mindenki a világon. A nővérkék, a fák a madarak, a fű a kertben, a kinyitott kápolnaajtó és a bánat madarai, akik fészket raktak a temető kápolnájának bejáratába. A kórtermek, a felhők, az életem, ahol megtanultam, hogy a szöcske meg a pók nem fog harcolni egymással csak azért mert én azt szeretném, hogy gladiátorként küzdjenek.
Álltam az ablak előtt fülemen a telefonnal, amikor két nagyon mosolygós ember jött kifelé az intenzívről. Többen is voltak de kettő szinte nevetett. Az egyik édesanyám volt, akit éppen áttettek a tolható ágyára, a másik az főorvosnő, aki az ablakon túl engem nézett. Nevetett a szemembe. És én akkor körbevigyorogtam az egész világot. A nevetés elfutott olyan messze, hogy ha egyet lép akkor már nem is nyugaton találja magát hanem keleten. Az orvosnő velem nevetett. Felszabadult, vidám nevetés volt. Látszott a főorvosnőn, hogy megköszöni ezt a mosolyt, amelyben én őt szentté avattam. Három nagyon boldog ember volt ott meg két ápoló, akik a dolgukat végezték.
Édesanyámat végre kitolták a folyosóra. Akkor végre én is szólhattam ÉDESANYÁMHOZ. Annyi tudtam csak mondani:   - TÚLÉLTED!

Anyám rám nézett és csak annyit kérdezett meglepődve, hitetlenkedve, felébredve:   Hát már meg is volt a beavatkozás?

Szegénykém a nagy sokadalomban azt se vette észre, hogy kómában volt. Csak a beszélgetésünkre gondolt, amikor betolták. Fogni lehetett a boldogságot. Lélegezni lehetett a boldogságot. Még nevettünk egyet együtt majd elindultam és mentem, mentem, mentem bele az alkonyodó városba. Kézen fogva járt velem a fáradság. Végtelen fáradtság - de boldog voltam. 
Köszönöm Istenem.

ÉLETEM ÉS HATÁRAI 8. - Legyél Te is gyertya!

A következő előadás témájához a következő történetet mondom el Nektek. Írjátok meg, hogy ezzel kapcsolatban milyen kérdések érdekelnek Titeket?

Évekkel ezelőtt a Seattle-i paralimpiai játékokon 9 atléta (akik mind mentálisan, vagy fizikailag sérültek) felálltak a 100 méteres futás startvonalához. A pisztolylövés felhangzásakor elkezdődött a verseny, ahol (bár nem mindenki a lábain futva), de a cél felé törekedett a beérkezés és a győzelem reményében.
A nagy igyekezetben egyszer csak az egyik fiú elesett az aszfalton és jó néhányat bukfencezett, majd elkezdett sírni. A többi 8 versenyző hallotta a sírást, lelassított és hátranézett. Majd mindegyikük megállt és visszafordult.
Az egyik Down-kóros lány leült mellé, megpuszilta és megkérdezte, hogy jobban érzi-e magát. Segítettek neki felállni, majd mind a 9-en összekapaszkodtak és együtt sétáltak be a célvonalon. A stadionban pedig a nézők felálltak és percekig tapsoltak.

Mit üzen ez a történet nekünk ?
Valahol legbelül tudjuk: a legfontosabb dolog az életben nem az egymás felett aratott győzelem, mert csak a minden áron győzni akarás a célunk - önzővé válhatunk, talán még le is nézzük a lemaradottakat, kizárjuk életünkből a szeretetet.
Ha le tudsz mondani érdekeid érvényesítéséről, a győzelem mámoráról, akkor meglátod a másik ember küzdelmét is.
Az életben sokkal fontosabb, ha másokat is győzelemhez tudunk segíteni, akkor is, ha ez azzal jár, hogy dicsőségünkről le kell mondani.

EGY GYERTYA NEM VESZÍT SEMMIT FÉNYÉBŐL, AKKOR SEM HA MEGGYÚJT EGY MÁSIKAT.

Karcolás az autón

Még az Életem és Határai 7. előadással kapcsolatban jutott eszembe, hogy nem válaszoltam egy nagyon fontos kérdésre: kérdeztétek, hogy hogyan lehet uralkodni magunkon, amikor gyermekünk vagy barátunk vagy társunk olyan dolgot tesz, amivel nézőpontunk szerint többet rombol, mint használ? Hogyan tudjuk az indulatainkat ekkor is fékezni?

Még az év eleje felé olvastam egy cikket az interneten, egy Braziliában élő családról és tragédiájáról. 

A cikknek ez volt a címe és a tartalma:

"Karcolás az autón"
Egy családi háznál egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ és vonalakat kezdett karcolni az autó oldalára.
Amikor a hirtelentermészetű, indulatos apja ezt észrevette, haragjában, megfogta a gyermek kezét és többször ráütött, nem is gondolt arra és nem ismerte fel az első pár ütésnél, hogy a saját kezében lévő franciakulccsal üti  a gyermeket. A kórházban a gyermek elveszítette 6 db ujját a többszörös törések miatt. Mikor a gyermek meglátta az apját a kórházban, szemében fájó tekintettel kérdezte: Apa, mikor fognak visszanőni az ujjaim?

 Az apa felismerve tettének súlyát, szólni sem tudott. Kirohant a kórházból, visszament az autójához és többször belerúgott.
Saját cselekedetétől feldúlva leült az autó elé és a karcolásokat nézte. A gyermek azt karcolta az autóra:
"SZERETLEK APA!"

Az apa ezek után feladta megát a rendőrségen.

Miért is írtam le ezt a hírt?

Mert úgy gondolom, hogy a tárgyak használatra vannak, az emberek szeretetre! 

A probléma a mai világban az, hogy az emberek vannak használva és a tárgyak szeretve.

Legyünk óvatosak és tartsuk emlékezetünkben ezt a gondolatot: 

A tárgyak azért vannak, hogy használjuk, az emberek pedig hogy szeressük őket!

Légy ura érzelmeidnek:
- vigyázz a gondolataidra, szavak lesznek belőlük,
- vigyázz a szavaidra, cselekedetek lesznek belőlük,
- vigyázz a cselekedeteidre, megszokások lesznek belőlük,
- vigyázz a megszokásaidra, szenvedély lesz belőlük,
- vigyázz a szenvedélyedre, rabsággá és végzeteddé válhat!

A harag és a szeretet nem ismernek határt.  

Válaszd a szeretetet, szerelmet, hogy szép és kedves életed legyen!

Remélem, megválaszoltam mindenkinek, akit érdekelt. :-)

Eskü - avagy sok ember éli le úgy az életét, hogy meg sem születik

De ez mit jelent?

Az Életem és határai 7. előadás után, mely az ölelésről, a barátságról és a megbocsájtásról szólt, kérdeztétek sokan, hogy miért értik félre az emberek, ha azt a szót hallják, hogy szerelem. Ez egy elcsépelt szó lenne a mai életben? A válaszom: IGEN. Vagy miért értik félre az emberek, ha két embert ölelésben látnak az utcán, vagy közhelyeken és nem feltétlenük párokról van szó, hanem csak barátokról, szülő-gyermekről, stb...

Az igazi értékét már elvesztette az a szó, hogy szerelem, véleményem szerint. 

A szerelem = feltétel nélküli szeretet.  

Ez a szeretet legmagasabb foka. 

Vagyis szerelmesen szeretjük akkor ezekszerint a gyermekeinket, szüleinket, társunkat? Véleményem szerint akkor igaz ez, ha feltétel nélkül szeretjük őket, nem önző érdekeinkből. Miszerint: addig szeretlek, ameddig az érdekeim azt kívánják. Hanem minden hibáddal együtt szeretlek. Feltétel nélkül. 

Amikor beszélgettünk az ölelés fontosságáról, nagyon fontosnak érzem kiegészítésnek megjegyezni: csak akkor éri el szeretet hatását, ha a másik fél is fogadóképes. Ezt a kezdeményező félnek mindig észre kell vennie. Ha valami miatt a kezdeményező fél azt érzi, hogy a partnere visszahúzódik az ölelés elől, akkor azonnal beszélje meg partnerével, hogy ez miért történt. Nagyon fontos, hogy erre a beszélgetésre minél előbb sorkerüljön, mert az ölelés megnemértése miatt a társak nemhogy közelebb kerülnének egymáshoz, hanem egyre messzebb fognak távolodni.

Másik kérdésetekre válaszolva, ami elhangzott:

sokan mondtátok, hogy Ti nem rendelkeztek bűnnel, nincs semmi, ami nyomná a szíveteket.. Igaz egy-egy kisebb hibát elkövettetek, de azok szerintetek nem "vészesek". Akkor miért kellene megbocsájtást kérni társatoktól?

Egy történetet mondok el ezzel kapcsolatban:

Egyszer egy mesterhez két ember ment el, hogy megvallja bűneit. Az egyikük csupán egyetlen bűnnel vádolta magát, de tette nagyon súlyos volt. A másikuk sok apró hibát vallott meg. A mester a következő dolgot kérte tőlük: attól, aki egyetlen súlyos bűnnel vádolta magát azt kérte, hogy menjen el az erdőbe és keressen egy igazán nagy követ, azt fogja meg és vigye a "mester házáshoz". A másikuktól azt kérte, hogy sok apró követ hozzon. Az első ember talált egy követ és nagy nehézségek árán elcipelte a mester viskójához. A másikuk sokkal könnyebben boldogult a sok apró kis kaviccsal. Mikor mind a ketten visszatértek, a következőt kérte a mester: vigyék vissza a köveket oda, ahonnan elhozták. Annak, akinek csak egy követ kellett hoznia, könnyen megtalálta a kő eredeti helyét, míg a másik nem tudta a sok apró követ visszatenni oda, ahonnan összeszedte őket. A mester a következőképp magyarázta a dolgot: aki az egyetlen, de igen nagy bűnt követte el, érezte bűne súlyát és tudta, hogy mit kell helyrehoznia. De aki sok apró vétket követett el, nem érezte, hogy mennyire megváltozott az élete a sok hiba következtében és nem is tudta, hogy hol kell javítania.

Mi is mondjuk, hogy nem öltem meg senkit, nem loptam és nincs nagy bűnöm. Mégis a sok aprónak mondott vétek, amely nem tűnik komolynak és lehet hogy elfelejtettük már őket, elhiteti velünk, hogy alapvetően minden rendben van. Nem hirtelen, váratlanul csúszunk le, hanem szép lassan. Már fel sem tűnik, hogy mennyire messze járunk Istentől, társunktól, szerettünktől.

Nagyon fontos, hogy erre figyeljünk a családi életünkben is. A bűn elfelejtése sok gondott okozhat társunkban, amit nem hoztunk még helyre. 

Amikor szeretnénk, hogy valamiért megbocsájtsanak nekünk, akkor jusson eszünkbe, hogy mi milyen mértékben bocsájtottunk meg másoknak. :-)

Egy filmet ajánlok nektek figyelmetekbe, amit itt tudtok megnézni. Ez lesz a következő előadás témája:

AZ ESKÜ - ingyenes nézhető

Életem és Határai 7. - Ölelés

A napokban elgondolkoztam, milyen fontos az ember számára az ölelés. Napi négy ölelés kell a túléléshez, nyolc a szinten tartáshoz és tizenkettő a gyarapodáshoz” – állította Virginia Satir amerikai pszichológus. 

Az ölelés az egyik legbensőségesebb mozdulat két ember között. Érzékeltetjük vele a szeretetet, a szerelmet, a barátságot. Szakemberek állítják, hogy napi húsz másodpercre lenne szükségünk az érzelemdús szeretgetésből és sokkal boldogabb emberek lehetnénk. Az ölelés megnyugtat, növeli az önbizalmat, biztonságérzetet ad, hogy van valaki akire számíthatsz, segít legyőzni a félelmet, erőt ad… Az ölelésben az egész testünket átjárja egy finom, jóleső érzés, és semmilyen külső dolog nem kell hozzá, mindig kéznél van.

Teréz Anya is sokat mondogatta, hogy itt a földön a leggyakoribb probléma a szeretethiány. Szinte mindenki szenvedett az életében ettől. Küzdünk ellene, pedig az lenne a legegyszerűbb, ha mi magunk szeretünk, ezáltal szeretve is leszünk. Itt megint Teréz anya jut eszembe, ahogyan ő szerette az embereket és soha nem várt viszonzást, de szinte mindenki rajongott érte.

A szeretethiány mindig gyerekkorban alakul ki. Az anyától, apától, a családtól meg nem kapott érzelmek miatt. Az ölelés a szeretetet fejezi ki, azt a fajta szeretetet, amit az anyai szeretet fejez ki. Nem csak fizikailag, hanem lelkileg és energetikailag is. Figyeljük meg az ölelést… biztonságot, óvást fejez ki, mikor átöleljük egymást.

Ha önzetlenül és feltétel nélkül szeretünk, akkor állandó pozitív energiában áramlunk. Ha azt érezzük, hogy egy másik társunk szeretethiányban szenved, akkor egy ölelés nagyon sokat tud segíteni. Erőt meríthet az ölelésből, hogy saját maga tudjon elindulni újra a maga útján.

Sokan azt gondolják, hogy ciki odamenni a másikhoz, hogy megöleljük. Egyáltalán nem ciki! Nyissunk felé. Előfordulhat, hogy nem fogja elfogadni az ölelésünket, de akkor sem történt semmi, mégis elindul benne egy jóleső érzés, hogy volt valaki, aki segíteni akart. Lehet, hogy legközelebb ő fog kezdeményezni. És ha elfogadja, aminek nagyobb a valószínűsége, akkor elindul az energiák áramlása kettőnk között.

Öleléskor a két szív összeér, ettől indul el az a bizonyos bizsergető érzés. Ezért fontos hogy mikor megöleljük a másikat, akkor a két mellkas simuljon össze. A szoros testi érintkezéskor a két ember szeretete szinte összeolvad, amikor energiát adnak át egymásnak.
Az ölelés lecsendesíti a lelket, megnyugtat. Egy pár pillanatra el tudja feledtetni a világi dolgokat, a problémákat és erőt ad. Az együvé tartozás olyan intenzív érzését váltja ki bennünk, ami semmilyen más módon nem érhető el.

Ne szégyelljük átölelni BARÁTAINKAT. Ezzel nem csak nekik teszünk jót, hanem önmagunknak is.
Nagyon sokat gondoltam arra, hogy mit gondol rólunk a külvilág, - Rólam és az ölelendő társamról -, hogy ha ölelkezünk. Aztán arra a következtetésre jutottam, hogy nagyon fontos dolog, hogy mikor megölelünk valakit, akkor ne gondoljunk erre, mert így nem tudunk segíteni. Ha közben arra gondolsz, hogy hányan néznek, akkor szinte stresszeled magad és elzárod a szeretet útját. Fontos hogy engedd el magad, csak kettőtökre figyeljél, csak ő létezzen számodra, senki más. Figyelj rá, csak rá gondolj, ne kalandozzanak el a gondolataid, mert csak akkor fogod átérezni, hogy mire van szüksége.

A határtalan szeretet védő hatása akár távolból is érvényesülhet. Akit szeretünk, a lelkünkben hordozunk, azt a belőlünk kiáramló pozitív energiákkal bármekkora távolságból is képesek vagyunk körülvenni. Én most már - kb. 1 hete - rendszeresen gyakorlom ezt a nap több szakaszában. Mikor sms-t írok, vagy telefont kapok, akkor mindig elképzelem barátaimat jókat s a legjobbakat és átölelem a fénnyel…    .... mint ha a fény harcosa lennék :-) Tudom, hogy a szeretetemmel segítek…. Ez nekem is nagyon jó.

Legyetek Ti is a fény harcosai. Öleljétek át mindig barátaitokat. Ne felejtsétek elmondani szeretteiteknek, hogy mennyire fontosak számodra. 

Életem és határai 6. - Gondolatok a gyermekekről

Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek.

Általatok érkeznek, de nem belőletek.

És bár véletek vannak, nem birtokaitok.

Adhattok nekik szeretetet, de gondolataitokat nem adhatjátok.

Mert nekik saját gondolataik vannak.

Testüknek adhattok otthont, de lelküknek nem.

Próbálhattok olyanná lenni, mint ők, de ne próbáljátok őket olyanná tenni,

mint ti vagytok.

Mert az élet sem visszafelé nem halad, sem a tegnapban meg nem reked.

Vigyázzatok gyermekeitekre, mert ajándékba kaptátok őket.

Életem és határai 5. - Van -e élet a születés után?

Nagyon sok ember úgy éli le az életét, hogy meg sem születik. Miért? Komplexusai révén nem képes reálisan látni a világot. Erre keressük majd a választ a jövő heti előadásunkon. 

Az előadás felmerülő kérdései:

De mi van akkor, ha nem engedjük meg magunknak azt a luxust, hogy komplexusainkon keresztül szemlélődjünk? Mi van akkor, ha nem úgy gondolkozunk, hogy: "ha nem láttam életemben a tengert, akkor nem hiszem el, hogy van?" Adjuk meg az esélyt, hogy tudjunk ránézni úgy a világra, mint egy ma született gyermek. Csodálattal és mindent feltétel nélkül elfogadva. Majd az élet megmutatja saját arcát.

Egy történetet fogunk ellemezni, ami a következő:

Egy várandós anya két gyermeket hord a méhében.
Az egyik egy "kis hívõ", a másik egy "kis szkeptikus".

A szkeptikus azt kérdezi: Te hiszel a születés utáni életben?

Hát persze. - mondja a kis hívõ. Az itteni életünk arra való, hogy felkészüljünk a születés utáni életre, hogy elég erõsekké váljunk arra, ami ott kint vár bennünket!

Hülyeség! - mondja a szkeptikus. - Ez nem igaz! Hogyan nézhet ki a kinti, külső élet?

Pillanatnyilag még nem tudom - mondja a kis hívõ, de biztos sokkal világosabb, mint itt bent! Talán, lehet, hogy a szánkkal fogunk enni és a lábunkkal fogunk menni!

Nonszensz, lehetetlen! - mondja a szkeptikus. - Megyünk a lábunkkal és eszünk a szánkkal!? Micsoda hülyeség! Ez egy fura ötlet, hogyan is működhetne!
Itt van a köldökzsinór, ami biztosítja a táplálékot. Nem lehetséges élet a születés után, hiszen ez a zsinór már így is túl rövid!

Hát persze, hogy működni fog csak minden egy kicsit másként fog kinézni. -mondja a kis hívõ.

Soha sem fog működni! - véli a kis szkeptikus. - Még soha senki nem tért vissza a születés után! Születés után vége az egésznek!
Az élet nem más, mint egy nagy sötét tortúra!

Még ha nem is tudom pontosan, milyen lesz a születés utáni élet - mondja a kis hívõ -, de azt tudom, hogy találkozni fogunk az édesanyánkkal, és ő nagyon vigyáz majd ránk!

Anya!? Te hiszel egy anyában? Hol van? - kérdezi a kis szkeptikus.

Itt van körülöttünk, mi benne vagyunk, és általa létezünk, nélküle nem létezhetnénk! - válaszolja a kis hívõ.

Mire a kis szkeptikus: Soha nem láttam még semmilyen anyát! Nincs is ilyen!

A kis hívõ elgondolkozik egy pillanatra. - Néha, amikor nagyon csendben vagyunk, hallhatod, ahogy énekel, vagy érezheted, amikor megsimogatja világunkat! - mondja aztán halkan - Mindenesetre én hiszem, hogy az igazi életünk a születés után kezdődik!

Egy gyermek üzenete a szüleihez ...

Ne vegyél nekem dolgokat, amelyekre Te hiába vágytál!
Ne érezz bűntudatot, ha nem tudsz nekem megadni mindent, amire fáj a fogam!
Néha csak azért kérek valamit, hogy láthassam hol a határ!

Add nekem az idődet!

Kérdezd meg mi történt az iskolában!
Beszélgess velem arról, hogy mit gondolok! Érdeklődj afelől, hogyan oldom meg a feladataimat!
Taníts engem a jóra és mondd el, mi a rossz!
Vitassuk meg terveinket!
Bátoríts választásaimban!
Dícsérj, ha megérdemlem!
Terelj jó útra, ha tévedtem!

Higgy nekem, bízz bennem!
Irányításoddal jó utat fogok választani!
Ha magam mellett tudlak, nem csatlakozom bandákhoz, távol tartom magam az alkoholtól és a drogoktól!
Magyarázd meg nekem a gyógyszerhasználat szabályait, és figyelmeztess a drog használat veszélyeire!

Szeress és hagyd, hogy szeresselek!
Szeress akkor is, ha rossz vagyok!
Mutasd ki a szeretetedet még abban is, ha nem tetszik neked a viselkedésem!
Bocsáss meg nekem!
Fejezd ki a megértésedet tévedéseimkor!
Add az értésemre, hogy mindig van esély az újrakezdésre!
Engedd meg, hogy tetteimért én vállaljam a felelősséget!
Javíts ki, mondd el, ha tévedtem, de soha ne tedd ezt mások előtt!
Kérlek, soha ne hasonlíts másokhoz, különösen ne a testvéreimhez!
Büntess meg, ha rosszat teszek!
Ismerd el, ha jót cselekszem!
Ne parancsolj nekem, kérj tőlem! Ez összetartozásunk érzését jelenti számomra! Ha megkérsz valamire, boldogan megteszem majd!
Bánj velem úgy, mint a legjobb barátoddal!
Figyelj rám, ha szeretnék megbeszélni veled valamit! Még csak gyerek vagyok, de nekem is vannak gondjaim!
Tiszteld bánatomat, fájdalmamat!

Mondd sokszor, hogy szeretsz engem!
Erősíts meg abban a tudatban, hogy különleges vagyok, és mindig szeretni fogsz, bármi történjen is!
Részed vagyok, valami különleges dolog, a szerelem teremtett!

Megígérem megtanulok viselkedni, mondani fogom, hogy "Bocsáss meg!", "Kérlek szépen!", "Köszönöm!", "Sajnálom a történteket!" -szóval mindent, amit elképzeltél, amikor beszélni tanítottál!
Mondani fogok majd mást is, pl.hogy "Szeretlek Benneteket!"

Életem és határai 4. - Házasság - 2010.10.05.

Érdekes volt látni, hogy ennyien eljöttetek az előadásra, a késői kezdés ellenére is. Köszönöm Nektek.

Összefoglalom, hogy mi is volt a mai anyag lényege:

Ahogy a vicc szól:
- Mikor kell megtanulnia a férfinak az udvarlást? Házasság előtt, vagy után?
- ???
- Utána, mert előtte megy magától.

A házasság nem olyan, mint a szerencsejáték, hogy megpróbálom, aztán meglátjuk, mi lesz belőle. Sokkal inkább hasonlít egy jól működő, jövedelmező vállalkozáshoz, amelyben mindenki keményen dolgozik, hogy a vállalkozás folyamatosan nyereséges legyen.

Egyetlen házasság sem szép és jó önmagától, sok nehézséget, küzdelmes tapasztalatot kell szerezni, melyek során mindig, - a legnehezebb pillanatokban is - tudni kell házastársunk mellett dönteni. Dönteni, mert amikor nem szép és jó minden, amikor felszáll a rózsaszín köd, amikor nem érzem, hogy társam szeret, viszontszeret, akkor döntésre van szükség, feltétel nélküli szeretetre. Te irányítsd a szívedet, és ne hagyd, hogy a szíved vezessen téged.

Az első néhány év egyszerű. A fiatal házasokat körülveszi még a rózsaszín köd. Aztán telik-múlik az idő, megismerik, megszokják egymást.

Rosszabb esetben nem tudnak tovább kitartani a már megismert társsal, és elválnak. Nem is tudják, mekkora kincset, mekkora lehetőséget dobnak el maguktól. Nem értik, hogy az "életben semmit nem adnak ingyen" mondás mennyire igaz a házasságra is. Ha a hegymászó a hegy lábánál megijedne, mert megbotlott egy kiálló gyökérben, soha nem érne fel a csúcsra.

Nem sokkal jobb az sem, ha teljesen megszokják egymást. Nem egymással élnek, hanem egymás mellett. Este beülnek a tévé elé (még az is lehet, hogy külön szobában, külön tévé elé) és hagyják elmúlni az értékes perceket, órákat, ahelyett, hogy csodaszép időket töltenének együtt.

A igazi megoldás az, ha életünk minden szabad percében igyekszünk megismerni társunkat. Az a pillanat soha nem fog bekövetkezni, amikor kijelenthetjük, hogy teljesen megismertük őt. Mindig lesz egy hetedik szoba, ahová még nem nyitottunk be. Olyan ez, mint egy életünk végéig tartó tanulás. Mikor összeházasodunk, talán elvégeztük már az általános iskolát társunkból. Tovább iratkozhatunk tehát a középiskolai, az egyetemi képzésre, aztán jöhetnek a doktori fokozatok.

Mindez persze nehéz egyedül. Jól jön hozzá a külső segítség. És itt most nem az anyósra és a haverkora gondolunk. Sokkal inkább barátokra, közösségekre.

Vannak nehéz pillanatok, amikor úgy érezzük, nem szeretnek minket, vagy amikor úgy érezzük, nem tudunk, nem akarunk többé társunkkal élni. Az igazi szeretet ilyenkor kap esélyt, hogy megmutassa magát. Könnyű akkor amikor Ő is szeret téged, olyankor a szeretet "megy magától". A nehéz időkben dönteni kell társad mellett, és feltétel nélkül szeretned Őt.

Sajnos mai világunkban nehéz kitartani kimondott szavaink mellett, és sokan még esküjüket is megszegik. Nem is olyan régen az emberek még vágytak a népmesékből megismert történetekre, amikor a királyfi elindul, hogy feleséget keressen magának, és végül meg is találja. A vágy ma már csak a mesék végére vonatkozik: ... és boldogan éltek, míg meg nem haltak. Könnyen elfelejtjük a mese egészének lényegét, hogy a boldogságért mennyi nehézségen kell átvergődni, mennyi sárkánnyal kell megküzdeni.

Ma sokan feladják, vagy el sem kezdik a küzdelmet. Azt gondolják, szerencsét próbálnak máshol, másnál, hátha ott meglelik a békét, a boldogságot. Elhagyják a biztonságos otthont, kettőre zárják maguk mögött az ajtót, a kulcsot pedig kútba dobják, nehogy visszamehessenek. Majd nekiállnak gyémántot keresni mindenfelé, idegenben, és eszükbe sem jut, hogy az oly nagyon áhított gyémánt ott volt otthonukban, csak ott nem keresték, vagy keresték, de nem jó helyen. Pedig a gyémánt ott van minden felelősen, felkészülten kötött házasságban.

Nehéz lenne bárkit is hibáztatni. Napjainkban a celebek irányítják sokak gondolkodását. Olyan értékrend nélküliséget sugárzó emberek, akik a szabadság oltalmazó korlátjait miszlikbe fűrészelik, és a szabadosságot hirdetik helyette szavaikkal és tetteikkel. Hogyan legyen hűséges házastárs valaki, ha még vezető politikusaink is azt hirdetik, hogy az öregecskedő feleségeket cseréljük le?

Nehéz. Nehéz észrevenni a világ zajában, ha egy-egy apró fogaskerék nyikorogni kezd. Sokszor csak akkor ébredünk rá, hogy baj van a gépezetben, amikor már törnek, potyognak a fogaskerekek. Azt hisszük, egy pillanat alatt tönkre ment házasságunk. Nem ment tönkre, csak nem biztos, hogy tudjuk működtetni. Repülőt sem tudnék vezetni, de nem azért mert elromlott, hanem azért, mert nem tudom működtetni. Figyelnünk kell az apró jelekre, az apró nyikorgó hangokra. De még a törött fogaskerekek is cserélhetők. 

Ezt még ajánlom figyelmetekbe. Másoljátok be a keresőbe az alábbi linket:  http://www.youtube.com/watch?v=QASREBVDsLk&feature=player_embed

Innen folytatjuk  a következő héten. :-)

a könyv, mely a szeretet belső felismerésére tanít

Egy végzős egyetemista fiú már hónapok óta kinézett magának egy sportkocsit az egyik autószalonban. Tudta, apjának nem okozna gondot, hogy megvegye neki, ezért volt olyan bátor, és ezt kérte magának ajándékba annak örömére, hogy befejezi az egyetemet.
A fiú véletlenül megtalálta az apja íróasztalán a kocsi megrendelőlapját.
Nagyon megörült, hogy meg fogja kapni a kocsit, és izgatottan várta a diplomaosztó napját.
Amikor végre eljött a nagy nap, és megkapta a diplomát, édesapja behívta az irodájába, és ezt mondta:
- Fiam! Büszke vagyok rád, és nagyon szeretlek! Örülök, hogy ilyen jól helyt álltál az egyetemen, és most elkezdheted a nagybetűs életet. Hadd nyújtsam át sok szeretettel ezt az ajándékot - és erre egy szép díszdobozt vett elő.
A fiú izgatottan kezdte el kinyitni a dobozt, és döbbenten látta, hogy egy Biblia volt benne, melybe arannyal bele volt gravírozva a neve. Nagyon mérges lett és ezt üvöltötte:
- Apám! Van egy csomó pénzed és erre csak egy Bibliát vagy képes ajándékba adni !? - végül mérgében elrohant, és otthagyta a Bibliát a kis díszdobozban.
Évekkel később a fiú nagyon sikeres lett az üzleti életben. Volt egy jó állása, csodálatos családja és mindenki egészséges volt. Egyik nap eszébe jutott az édesapja, hogy meg kellene látogatnia, mivel már idős volt. A diplomaosztó napja óta nem látta. Miközben ezen gondolkodott, telefonon hívták és közölték vele a szomorú hírt, hogy az édesapja meghalt.
Nagyon megdöbbent!
Amikor elkezdte intézni a temetés körüli teendőket, elment az apja házába, mivel szüksége volt néhány hivatalos papírra. Amint belépett a házba szomorúság és megbánás fogta el. Apja iratai között keresgélve megtalálta azt a Bibliát, amit kapott tőle. Érintetlenül ott volt az asztalán, ahogy azt ő ott hagyta.
Könnyes szemmel nyitotta ki, és az első oldalon a Máté 7:11 szerepelt apja kézírásával:
,,Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad jókat a ti mennyei Atyátok azoknak,akik kérik tőle?"
És ahogy olvasta ezt az igét, a Biblia hátuljából kicsúszott egy slusszkulcs. Annak a sportkocsinak a kulcsa, amit apjától kért. A bilétáján a szalon neve, ahol átveheti, és egy megjegyzés:"*FIZETVE*".

Milyen sok alkalommal utasítjuk vissza az élet ajándékait, csak azért, mert nem abban a csomagolásban kapjuk, mint amiben elképzeltük! Csak azért mert hallgatunk olyan emberek véleményére, akik visszahúznak minket. Miért nem saját megérzéseinkre támaszkodunk? Az igazi felismeréseket és ajándékokat akkor kapjuk meg, ha bízni tudunk önmagunkban, bízni tudunk megérzéseinkben. Nem a harag, irígység, irányít minket embertársunkkal szemben, hanem az elfogadás. Apa-fiú, anya-lánya kapcsolatban, a kölcsönös támogatás és nem a kölcsönös rivalizálás,barát-barát, munkatárs-munkatárs kapcsolatban a kölcsönös elfogadás és nem a másik bírálata és a helytelen látásmód miatt kialakított bírálat. Ha még azt is hisszük, hogy vannak olyan helyzetek, amikor szüleink, testvéreink, barátaink, munkatársaink rossz útra tévedtek, rossz döntéseket hoznak, bízzunk a jóakaratú emberi c selekedetekben, hogy a társunk ennek ellenére, amit érzünk, jót akar nekünk. Hisz egy könyvbe csúsztatott lapra sok minden értékes ajándék lehet felírva számunkra.

Érdemes bemásolni a lenti linket a böngészőtökbe és megnézni a blogbejegyzés elolvasása után azt a linket, hogy mit jelent a feltétel nélküli szeretet:
http://www.youtube.com/watch?v=Me3Ae2hMGJA&feature=related