Ezt a történetet azoknak az embereknek ajánlom, akik azt mondják: "ha nem látom a tengert, nem hiszem el, hogy van". De ez az igaz történet megmutatja, hogy létezik a tenger, akkor is, ha csak a rádióban hallunk róla.
A beavatkozás előtti egy órát édesanyámmal végig nevettük a régi történetkéinken. Annyira felvidámodott, hogy mosolyogva ment neki az orvosi beavatkozásnak. Az ajtóig kísértem és fogtam a kezét. Amikor az átfektetőbe gurították akkor annyit mondtam, hogy nem meghalni küldöm, hanem élni. Akkor már láttam, hogy már csak mint az egyik lehetőség van a gondolatai között a halál, és nem mint az egyetlen út. Az, hogy fontos az élni akarás jól tudom – ezért kitartottam. Amikor viszont bevitték, összetörtem. Imádkoztam a kórház kertjében a bezárt kápolna lépcsőjén. Láttam magam előtt a szívét dobogni és vigyáztam rá, hogy dobogjon tovább is. Nekünk kettőnknek egy lelkünk van és ezt el is mondtam neki.
A beavatkozás előtti egy órát édesanyámmal végig nevettük a régi történetkéinken. Annyira felvidámodott, hogy mosolyogva ment neki az orvosi beavatkozásnak. Az ajtóig kísértem és fogtam a kezét. Amikor az átfektetőbe gurították akkor annyit mondtam, hogy nem meghalni küldöm, hanem élni. Akkor már láttam, hogy már csak mint az egyik lehetőség van a gondolatai között a halál, és nem mint az egyetlen út. Az, hogy fontos az élni akarás jól tudom – ezért kitartottam. Amikor viszont bevitték, összetörtem. Imádkoztam a kórház kertjében a bezárt kápolna lépcsőjén. Láttam magam előtt a szívét dobogni és vigyáztam rá, hogy dobogjon tovább is. Nekünk kettőnknek egy lelkünk van és ezt el is mondtam neki.
Imáimban nagyapám jött el. Már korábban is járt "nálam". Valamiféle angyalként volt ott. Nem láttam tisztán csak valamit éreztem, hogy ott van. Azt a biztonságot, amit csak mellette éreztem, amikor gyerek voltam. Ott volt! Tudom, hogy ott volt. Nagyapámnak elmondtam, hogy ha édesanyámért eljött, még várjon, mert még szeretném, ha maradna. Imádkozva sétáltam s vártam a beavatkozás végét. Ekkor már nem a kertben voltam, hanem valahogy visszajutottam az elkülönítőhöz vezető folyosóra. Egyetlen mondat volt a fülemben amit monotonon újra meg újra ismételgettem édesanyámnak:
„Őrzöm a meleg szívedet.”
Őr voltam aki senkit se engedett ki a szobából Tűzfal, amely őrt állt egy idős emberért, akinek annyi élniakarása volt. Megköszöntem neki, hogy az édesanyám volt. Elbúcsúztam tőle.
Túl nagy volt az űr. Kettesével szedtem a lépcsőt visszafelé és beleszaladtam Kápolnába.
MÁR KINT VAN?! ÚRISTEN - MÁR VÉGE? Hiszen csak most tolták be! Ennyi egy élet?????
„Őrzöm a meleg szívedet.”
Őr voltam aki senkit se engedett ki a szobából Tűzfal, amely őrt állt egy idős emberért, akinek annyi élniakarása volt. Megköszöntem neki, hogy az édesanyám volt. Elbúcsúztam tőle.
Túl nagy volt az űr. Kettesével szedtem a lépcsőt visszafelé és beleszaladtam Kápolnába.
MÁR KINT VAN?! ÚRISTEN - MÁR VÉGE? Hiszen csak most tolták be! Ennyi egy élet?????
Már csak arra emlékszem, hogy a Kápolna előtt álltam, amikor megjelentek barátaim. Azok a barátaim, akikkel együtt járok beteglátogatásokra. S megjelent "véletlenül" leklivezetőm is. S megjelent a lelki testvére óm is, aki nem tudott fizikailag ott lenni, csak a szívemben éreztem, hogy velem van, s ő általa velem van családja is. Hallották a történteket és telefonon értesítették egymást, hogy 15 órakor találkozzanak a Kápolnánál, hogy imádkozzanak Istenhez egy olyan emberért, aki barátjuknak a fényt jelentette. 15 órakor a kápolnában elhangzottak azok a ferences énekek, amik a reményt, az elengedést és a szeretetet jelentik a szívnek.
Egyszer csak egy hang szólított meg: - minek vagy itt, s nem azzal, akinek az életed köszönheted. Kiszaladtam a Kápolnából s édesanyám ágyához futottam. De üres volt...
Egyszer csak egy hang szólított meg: - minek vagy itt, s nem azzal, akinek az életed köszönheted. Kiszaladtam a Kápolnából s édesanyám ágyához futottam. De üres volt...
Kiszaladtam a folyosóra, ahol felém jött az orvosa. Eléálltam.
- Túlélte?
- Hát persze, de ez csoda - szólt a válasz.
Rohantam, futottam a kihalt folyósokon keresztül, hogy ott legyek, amikor kitolják az intenzívre. Álltam orromat az ajtó kerek hajóablakra nyomva, hogy lássam, amikor jön. Hiszen olyan régen volt, hogy egy orvos azt mondta nekem: sikerült.
Nem a magány és a szomorúság jött utána. Már a telefon a fülemen volt, hogy tudja, meg testvérem és mindenki a világon. A nővérkék, a fák a madarak, a fű a kertben, a kinyitott kápolnaajtó és a bánat madarai, akik fészket raktak a temető kápolnájának bejáratába. A kórtermek, a felhők, az életem, ahol megtanultam, hogy a szöcske meg a pók nem fog harcolni egymással csak azért mert én azt szeretném, hogy gladiátorként küzdjenek.
Álltam az ablak előtt fülemen a telefonnal, amikor két nagyon mosolygós ember jött kifelé az intenzívről. Többen is voltak de kettő szinte nevetett. Az egyik édesanyám volt, akit éppen áttettek a tolható ágyára, a másik az főorvosnő, aki az ablakon túl engem nézett. Nevetett a szemembe. És én akkor körbevigyorogtam az egész világot. A nevetés elfutott olyan messze, hogy ha egyet lép akkor már nem is nyugaton találja magát hanem keleten. Az orvosnő velem nevetett. Felszabadult, vidám nevetés volt. Látszott a főorvosnőn, hogy megköszöni ezt a mosolyt, amelyben én őt szentté avattam. Három nagyon boldog ember volt ott meg két ápoló, akik a dolgukat végezték.
Édesanyámat végre kitolták a folyosóra. Akkor végre én is szólhattam ÉDESANYÁMHOZ. Annyi tudtam csak mondani: - TÚLÉLTED!
- Túlélte?
- Hát persze, de ez csoda - szólt a válasz.
Rohantam, futottam a kihalt folyósokon keresztül, hogy ott legyek, amikor kitolják az intenzívre. Álltam orromat az ajtó kerek hajóablakra nyomva, hogy lássam, amikor jön. Hiszen olyan régen volt, hogy egy orvos azt mondta nekem: sikerült.
Nem a magány és a szomorúság jött utána. Már a telefon a fülemen volt, hogy tudja, meg testvérem és mindenki a világon. A nővérkék, a fák a madarak, a fű a kertben, a kinyitott kápolnaajtó és a bánat madarai, akik fészket raktak a temető kápolnájának bejáratába. A kórtermek, a felhők, az életem, ahol megtanultam, hogy a szöcske meg a pók nem fog harcolni egymással csak azért mert én azt szeretném, hogy gladiátorként küzdjenek.
Álltam az ablak előtt fülemen a telefonnal, amikor két nagyon mosolygós ember jött kifelé az intenzívről. Többen is voltak de kettő szinte nevetett. Az egyik édesanyám volt, akit éppen áttettek a tolható ágyára, a másik az főorvosnő, aki az ablakon túl engem nézett. Nevetett a szemembe. És én akkor körbevigyorogtam az egész világot. A nevetés elfutott olyan messze, hogy ha egyet lép akkor már nem is nyugaton találja magát hanem keleten. Az orvosnő velem nevetett. Felszabadult, vidám nevetés volt. Látszott a főorvosnőn, hogy megköszöni ezt a mosolyt, amelyben én őt szentté avattam. Három nagyon boldog ember volt ott meg két ápoló, akik a dolgukat végezték.
Édesanyámat végre kitolták a folyosóra. Akkor végre én is szólhattam ÉDESANYÁMHOZ. Annyi tudtam csak mondani: - TÚLÉLTED!
Anyám rám nézett és csak annyit kérdezett meglepődve, hitetlenkedve, felébredve: Hát már meg is volt a beavatkozás?
Szegénykém a nagy sokadalomban azt se vette észre, hogy kómában volt. Csak a beszélgetésünkre gondolt, amikor betolták. Fogni lehetett a boldogságot. Lélegezni lehetett a boldogságot. Még nevettünk egyet együtt majd elindultam és mentem, mentem, mentem bele az alkonyodó városba. Kézen fogva járt velem a fáradság. Végtelen fáradtság - de boldog voltam.
Köszönöm Istenem.
Köszönöm Istenem.
Bejegyzések
