A XXI. századi rabszolgák egyik fontos ismérve, hogy korlátlanul szabad embernek érzik magukat. Nincs szükségük kötöttségekre, „régimódi szabályokra”, mert hitük szerint, azok korlátoznak. Eközben, a korlátlan szabadság jegyében, üveggyöngyökért adnak oda mindent. No persze, be kell látnunk, ezek az üveggyöngyök már nem olyan egyszerű színes, áttetszően csillogó kis üveggolyók, mint amik hajdan az indiánokkal szemben olyan”jól bejöttek”. Nemcsak színváltó, de alakváltó, igazi XXI. századi üveggyöngyök.
Nem is kézből-kézbe járnak, mint régen, hanem pályára állítják, és szórják a célközönség felé, s a gyöngyök rátapadnak az óvatlan célszemélyek nyitott tekintetére, amitől aztán egészen más fényben tűnik fel minden: fogyassz…fogyassz…fogyassz, hogy számíts…ilyen autóra, ilyen TV-re, ilyen ruhára, ilyen kozmetikumra stb-re van szükséged, hogy VALAKI lehess. Aztán a célszemélyek jó része el is hiszi, hogy így igaz, s ők is így ítélik meg embertársaikat: vagyontárgyaik alapján. Nem számít, ki milyen ember, embernek lehet-e még nevezni egyáltalán, csak a felszín, a külsőség számít, hogy megfeleljen az elvárásnak „trendi” legyen bármi áron. ÉN vagyok, ÉN SZÁMÍTOK. Aki nálam szakadtabb, kiszolgáltatottabb, arra rátaposok, bele is rúgok, ha kell, hogy ÉN feljebb jussak. Aki csillogóbb, „trendibb”, arra felnézek. Előtte meghajolok. Nem számít, hogyan érte el mindazt, amitől SZÁMÍT, milyen úton jutott „fel”, Ő ÜGYES. Ő VALAKI. Ez a világ rendje: egyre többet, nagyobbat, tarkábbat kell kifelé mutatni. Fel sem tűnik, hogy ez a versenyszerűen kifelé mutatott csillogó felszín egyre nagyobb ürességet takar – ha még takar…
Pattognak, áradnak a XXI. századi üveggyöngyök újabb és újabb kihívást jelentő vagyontárgyak, tetszetős holmik formájában, melyek megszerzése boldogságot, elégedettséget ígér, valami mégis hiányzik.
Valami, amit nem kínál a tudatipar. Ami a sajátunk, de nincs idő meglátni, megérezni: hajtani kell, aki megáll, lemarad, s nem kevesen várnak a helyére. Ezt nem hagyhatja. A XXI. századi rabszolgák ezen szívós csoportja részben, vagy egészben rabszolgatartóvá is válik, mert a korunkbeli rabszolgaság két csoportra oszlik: a fent említettekre, akik „vitték valamire”, és azokra, akik a puszta létért küzdenek. Sokan vannak, dolgoznak. Rengeteget dolgoznak, bármilyen feltétellel. Kénytelenek. Ha nem tetszik, nem kevesen várnak a helyükre. Ezt nem hagyhatják. Kényszeresen harcolnak egymás ellen, ugyanúgy, mint a felettük állók, és ha valaki a fokozottabb kiszolgáltatottság jeleit mutatja, nem segítőkezet, hanem rúgást kap a többiektől.
Feléjük is pattognak, özönlenek a XXI. századi üveggyöngyök, de csak az apróból választhatnak:kemény hitelre. A tudatipar szirénjei elhitetik velük, hogy ez az élet rendje. Kár is gondolkodni, így nem tűnik fel, hogy a szabadság jegyében egy tudattalan, formálható szürke massza tehetetlen, kiszolgáltatott kis részecskéiként vegetálnak.
Részletkérdés, hogy milyen díszletek között, mert valami hiányzik… Valami, amitől újra Embernek érezhetné magát, amitől a pénz, eszközzé devalválódik istenségéből, és a helyére kerül, mint a jó szívvel végzett munka mellékterméke, értéke, de nem legfőbb érték. Legfőbb érték az ember lehetne, azzal, amit nyújtani tud, ha kitörli a szemébe tapadt XXI. századi üveggyöngyöket, és újra lát, és füle is képes meghallani az Igazság hangját, amit a tudatipar szirénjeinek csábító, kábító hangja sem tudna már elfedni, s nem tűnne mellette valami kibírhatatlan, durva, utópisztikus zajnak számukra: Isten, Haza, Család, Morál, SZOLIDARITÁS, Szeretet, Felelősség.
Ne azért küzdjünk, hogy mindenáron hitünk legyen és teljesítsük napi imáinkat, hanem azért küzdjünk, hogy szeretetben éljünk, a rabszolgaság terheitől megszabadulva, mert csak ezután és ekkor látjuk meg a Hit igazán nagy fényét és erejét!
Nem is kézből-kézbe járnak, mint régen, hanem pályára állítják, és szórják a célközönség felé, s a gyöngyök rátapadnak az óvatlan célszemélyek nyitott tekintetére, amitől aztán egészen más fényben tűnik fel minden: fogyassz…fogyassz…fogyassz, hogy számíts…ilyen autóra, ilyen TV-re, ilyen ruhára, ilyen kozmetikumra stb-re van szükséged, hogy VALAKI lehess. Aztán a célszemélyek jó része el is hiszi, hogy így igaz, s ők is így ítélik meg embertársaikat: vagyontárgyaik alapján. Nem számít, ki milyen ember, embernek lehet-e még nevezni egyáltalán, csak a felszín, a külsőség számít, hogy megfeleljen az elvárásnak „trendi” legyen bármi áron. ÉN vagyok, ÉN SZÁMÍTOK. Aki nálam szakadtabb, kiszolgáltatottabb, arra rátaposok, bele is rúgok, ha kell, hogy ÉN feljebb jussak. Aki csillogóbb, „trendibb”, arra felnézek. Előtte meghajolok. Nem számít, hogyan érte el mindazt, amitől SZÁMÍT, milyen úton jutott „fel”, Ő ÜGYES. Ő VALAKI. Ez a világ rendje: egyre többet, nagyobbat, tarkábbat kell kifelé mutatni. Fel sem tűnik, hogy ez a versenyszerűen kifelé mutatott csillogó felszín egyre nagyobb ürességet takar – ha még takar…
Pattognak, áradnak a XXI. századi üveggyöngyök újabb és újabb kihívást jelentő vagyontárgyak, tetszetős holmik formájában, melyek megszerzése boldogságot, elégedettséget ígér, valami mégis hiányzik.
Valami, amit nem kínál a tudatipar. Ami a sajátunk, de nincs idő meglátni, megérezni: hajtani kell, aki megáll, lemarad, s nem kevesen várnak a helyére. Ezt nem hagyhatja. A XXI. századi rabszolgák ezen szívós csoportja részben, vagy egészben rabszolgatartóvá is válik, mert a korunkbeli rabszolgaság két csoportra oszlik: a fent említettekre, akik „vitték valamire”, és azokra, akik a puszta létért küzdenek. Sokan vannak, dolgoznak. Rengeteget dolgoznak, bármilyen feltétellel. Kénytelenek. Ha nem tetszik, nem kevesen várnak a helyükre. Ezt nem hagyhatják. Kényszeresen harcolnak egymás ellen, ugyanúgy, mint a felettük állók, és ha valaki a fokozottabb kiszolgáltatottság jeleit mutatja, nem segítőkezet, hanem rúgást kap a többiektől.
Feléjük is pattognak, özönlenek a XXI. századi üveggyöngyök, de csak az apróból választhatnak:kemény hitelre. A tudatipar szirénjei elhitetik velük, hogy ez az élet rendje. Kár is gondolkodni, így nem tűnik fel, hogy a szabadság jegyében egy tudattalan, formálható szürke massza tehetetlen, kiszolgáltatott kis részecskéiként vegetálnak.
Részletkérdés, hogy milyen díszletek között, mert valami hiányzik… Valami, amitől újra Embernek érezhetné magát, amitől a pénz, eszközzé devalválódik istenségéből, és a helyére kerül, mint a jó szívvel végzett munka mellékterméke, értéke, de nem legfőbb érték. Legfőbb érték az ember lehetne, azzal, amit nyújtani tud, ha kitörli a szemébe tapadt XXI. századi üveggyöngyöket, és újra lát, és füle is képes meghallani az Igazság hangját, amit a tudatipar szirénjeinek csábító, kábító hangja sem tudna már elfedni, s nem tűnne mellette valami kibírhatatlan, durva, utópisztikus zajnak számukra: Isten, Haza, Család, Morál, SZOLIDARITÁS, Szeretet, Felelősség.
Ne azért küzdjünk, hogy mindenáron hitünk legyen és teljesítsük napi imáinkat, hanem azért küzdjünk, hogy szeretetben éljünk, a rabszolgaság terheitől megszabadulva, mert csak ezután és ekkor látjuk meg a Hit igazán nagy fényét és erejét!
Bejegyzések
